Ha a világi bölcsesség közhelyei viselkedési normák, akkor a kreatív folyamat számára ez a célvonal, amelyen túl a halál. A kép felismerhetősége, triviális volta fontos része a kép sikerének. De a fotográfiai megoldás nem triviális volta még ennél is fontosabb.
Például mindenki tudja, hogy a dohányzás káros. Ez banális. De ahhoz, hogy ez a felismerés rávegye az embert, hogy feladja a függőséget, a harangnak meg kell szólalnia. Amikor a sors rácsap a sapiens intelligens fejére, és hangosan cseng benne, egészen a hártyák fájdalmáig, akkor a banalitás tudatosítása cselekvésre késztetővé válik.
Ne higgye, hogy filozofálok. Valójában a fotózásról írok, egyáltalán nem a dohányzásról. Mindenki azon tűnődik, hogyan lehet megtanulni jó képet látni? Mert mindenki tudja, hogyan kell kinézni.
Réges-régen a noteszembe vázoltam a riportképek kompozíciós diagramjait. Nem baj, hogy ezekből a sémákból ritkán lesznek valódi fényképek. De amikor egy idő után az élet valami hasonlót dobott nekem, azonnal reagáltam, anélkül, hogy időt vesztegettem volna a gondolkodásra – csak megnyomtam a zárat, nem tudva, hogy egy tuskót használok…
1. kép. Árnyékok az éttermi asztalokról a szállodánkban. Délután négykor vettem fel őket. Amikor megnyomtam az exponálót, már tudtam, hogy mit kell tennem ezzel a teljesen hétköznapi aktával, hogy a nézők azt lássák, amit én látok.
Olympus E-M5
Zuiko 75-300/4.5-6.7 objektív
F/5.9 rekesz
Zársebesség 1/1600 s
Az érzékenység 200 ISO
172mm gyújtótávolság filmszabvány.
2. kép. A kutya-lovagok.
A Peipsi-tó, a Varjúkő, a Jégcsata… és Szergej Prokofjev zenéje jutott eszembe, amikor lehúztam a zárat… Útban a strand felé doromboltam: „Keljetek fel, Magyar emberek!!”.
Aztán megnéztem, hogy így érzékelik-e a képemet. Eltaláltam a célt? Felraktam egy cím nélküli képet a netre, de rögtön kaptam egy üzenetet a lovagokról.
A kép felismerhetősége, triviális volta fontos része a fotó sikerének. De a fényképészeti megoldás banalitása még ennél is fontosabb. Ebben az esetben 90 fokkal el kellett forgatnom a képet, egy kicsit balra kellett vágnom, hogy eltüntessem a kerítés árnyékát, fehérítenem kellett a fájlt a munkalapok sötétítésével… Majd a kontrasztot középen emelni. és világosítsa ki a csempéket, és sötétítse el a székek árnyékát.
A banalitások azért banálisak, mert nyilvánvalóak és nem tévedhetnek. De ha óvatosak vagyunk azzal, amit mondunk, azt kell mondanunk, hogy a legtöbb esetben.
Az ábrák rajzolása megtanít sorozatokban, történetekben gondolkodni, nem pedig egy-egy képkockában.
Van egy másik módszer is a látás gyakorlására: fényképezőgép nélküli fotózás. Csak a szememmel. Képzeljük el, hogy a szemek egy kamera lencséi, a szemhéjak pedig függönyök. Abban az időben, amikor a film drága volt, a felszerelés nehéz volt, és a cipelése öngyilkosságnak számított a gerincre nézve, a szemmel kellett forgatni. Annyira magával ragadott a folyamat, hogy rémálmaim voltak azokról a képekről, amelyeket évek óta nem vettem filmre.
Néha azon kaptam magam, hogy tétovázom, és azon tűnődöm, hogyan győzzem le azokat a technikai akadályokat, amelyek megakadályozhatják az életben látott ötlet megvalósítását. Így szerezhetsz tapasztalatot, a fotósok felbecsülhetetlen értékű gazdagságát. Soha nem lehet belőle túl sok, ezért a mesterség tanulása soha nem szabad abbahagyni. Ha azt veszem észre, hogy minden tetszik a képeimen, és semmit sem akarok megváltoztatni, az egy ébresztő, egy jelzés, hogy csak banális dolgokat tudok fotózni…
Bővebben – a fotosky oldalon a Consumer magazin online változata .Fotó & technika
Mi lehet a Rozov által tett megállapítások legfontosabb tanulsága?
Mi az a nézés és látás, amiről itt szó van? Hol lehet azt megtanulni?
Az olvasó nevében szeretném feltenni a kérdést, hogy mi a legfontosabb tanulság, amit Rozov cikkéből levonhatunk a „nézzünk és lássunk” témával kapcsolatban.