A Raysonic CD 168 CD-lejátszó tesztje

Azok számára, akik szeretik az általános lágyságot és kényelmet, a Raysonic CD 168 CD-n lévő zene jól fog szólni, de a részletes hangzás rajongóját valószínűleg nem fogja lenyűgözni. A játékos erőteljes hangja az éjszakai tengerhez hasonlítható – érezheted a láthatatlan erőt, de nem tudod a legjobbat kihozni belőle, mert egyáltalán nem látsz semmit.

Jellemzők

2000-ben alapították. A kanadai Raysonic saját gyárában, Kínában gyárt csöves műszereket.A lemezjátszó kimeneti fokozata négy Magyar gyártmányú 6922EN triódára épül. A Philips VAM1202 optikai lemezmeghajtót használnak szállításra, és két Burr-Brown PCM1792 DAC gondoskodik a digitális-analóg átalakításról.

Ennek a lemezjátszónak a kialakítása nagyon eredeti. Mint sok más Hi-End készülék, a Raysonic CD 168 is hasonlít egy bakelitlemez-lejátszóhoz, mivel a CD-lemez mágnesesen nyitva van tartva és egy átlátszó üvegborítással van lefedve. Meg kell jegyezni, hogy a meghajtó teljesen zajtalanul működik.

A vinyl motívumok, a high-tech és a kék háttérvilágítás kombinációja megmagyarázhatatlan frissességet kölcsönöz ennek a készüléknek, és szokatlan kialakítása ellenére a lejátszó nagyon harmonikusan néz ki.

A kijelző apró, de világos, jól olvasható karakterekkel jelenik meg, amelyek három fényerősségi fokozatban tompíthatók.

A lejátszó szimmetrikus XLR és koaxiális RCA analóg hangkimenettel és optikai digitális interfésszel is rendelkezik. Minden koaxiális csatlakozó aranyozott. Fehér kesztyűt tartalmaz.

Hang

Pop, elektronikus zene. A középtartomány hangja a legtermészetesebb, legmélyebb és legrészletesebb. A basszus nem megfelelően hangsúlyos és nem túl átlátszó, ráadásul a testes fenntartás a felső középső basszus vonal közelében kezdődik. A legmagasabb és legalacsonyabb hangok egyidejű hangzása közötti egyensúly a basszus regiszter felé tolódik el. A felső hangok nagyon szilárdan, néha még fényesen is szólnak, de nem mindig légiesek, így a megszokott térérzet nem mindig van jelen.

A finom hangzás részletessége nagy részletességgel jelenik meg, különösen részletes hangzással a közép- és mély tartományban. A legfelső hangok is jól kivehetőek és észrevehetőek, de valamivel kevésbé reliefszerűen, tehát kevésbé élénken szólalnak meg.

Az ütőhangszerek mindenhol jól szólnak, kivéve a basszusregisztert – a basszusimpulzusok észrevehetően lágyabbak és nem tapadnak meg. Ugyanez mondható el a hangtámadásról is. A középső és felső ütemek néha hangsúlyosak az ütem magas frekvenciájú komponensének fokozott kiemelkedése miatt. A lágy basszus és a kissé durva magas hangok kombinációja egy kicsit zavaró.

A felvétel egyes területeit jobban kiemeli, mint amennyire enyhíti; a hangszíntorzulás például a szokásosnál is jobban kiemelkedik.

Összességében, bár nem minden elektronikus művet reprodukálnak megfelelő részletességgel és mélységgel, a hangzás mentes a nyilvánvaló kellemetlenségektől, így a kedvenc dalai kiválóan hangzanak.

Jazz

. A basszus és az alsó középtartomány lágy, ésifferens, de energikus hangzású, míg a felső középtartománytól kezdve a hangok keménynek, határozottnak, de nem telítettnek tűnnek. Micsoda paradoxon.

Az elmosódott basszusimpulzusok a kontrabasszus hangsúlytalanságán keresztül jelennek meg. Még egy kis mennyiségű basszus, például egy szóló nagybőgő játék is okozhatja, hogy a basszus túlságosan masszívnak tűnjön. Ez még azt is eredményezheti, hogy a hangzás egyensúlya az alacsonyabb frekvenciák felé tolódik. A fém ütőhangszerek kissé bizonytalanul szólnak az erőteljes basszusok hátterében, amely sztereó kép így mesterségesen nagyobb távolságra rajzolódik ki, mint a valós jelenetben.

A középtartomány, összességében, tetszett a legjobban, részletes és sima hangzású. Csak a csúcs közelében veszít a zene a természetességéből – a xilofon és a triangulum itt kevésbé cseng, a nagyzongora felső hangjai is szárazak. Különösen kiábrándító a fúvós hangszerek éteri „szárnyaló” hangjainak hiánya, amelyek nélkül a jazz-zenekar napsütéses és lángoló hangzása érezhetően csökken.

Rock

. A basszus ugyanolyan feszes és erőteljes, mint amilyen átláthatatlan. A basszusdob impulzusok néha teljesen elmosódnak, és nagyon kevéssé lenyűgöző hangzást eredményeznek, de nagyon észrevehetőek. A basszus sokkal jobban szól, különösen a hangtartomány felső részén.

Általában, képletesen szólva, a játékos sok basszus „húst” kínál, de nem vékonyra szeletelve, hanem inkább nagy darabokra aprítva. Az energia nagy része a basszusba és a magas hangokba megy, így a magas hangok gyakran veszítenek a mélységből. A cintányérok hangjából például csak a legerősebb ütemek maradnak meg.

A középtartomány a szokásosnál kevésbé részletesen szól, és fukar az utóhangokban. Kevés jellegzetes, ismerős és felismerhető árnyalat volt, ami csökkenti a jól ismert kompozíciók hangzásának élénkségét.

Egy klasszikus

. Érezhetően hiányzik a legalsó regiszter, amikor a tubák és a nagydobok hirtelen messze a háttérbe süllyednek, ami érezhetően eltorzítja a jelenet arányait.

Összességében a középtartomány elég jó. Azonban kissé hiányoznak belőle a részletek. A hang néha olyan érzés, mintha ruhán keresztülhaladt volna, amikor lágyított és fátyolos hangot kapunk. Ugyanakkor a szólóhangszerek elég jól kidolgozottak, talán a dinamikai jellemzőkről van szó, ami miatt a háttérhang elveszíti az érthetőségét.

A csúcs a háromszögek, harangok és cintányérok leghangosabb hangjaiban él, és főleg a csúcspontokban, a kompozíció hétköznapi pillanataiban a magas frekvenciájú komponensek alig észrevehetőek.

Általánosságban elmondható, hogy a Raysonic CD 168 nagyszabású zenét rajzol nehézkes vonásokkal, messze nem a maximális részletességgel, inkább emlékeztet egy impresszionista vászonra, mint egy klasszikus szerző vásznára, és határozottan távol áll egy hiperrealista művétől.

Ár

Átlagos ára körülbelül 87,400forint.