Ezt a régi Magyar rejtvényt akkor tanultam meg, amikor
Véletlenül egy távoli faluban jártam, és egy Magyar szamovárból teával kínáltak. Nehéz szavakkal leírni azt az érzést, amit az ember érez, amikor egy régi kunyhóban egy durván faragott zsámolyon ül, és egy izzó vörös szamovárra néz.
A háziasszony nem emlékezett, honnan származik a szamovár, de azt biztosan tudta, hogy generációról generációra szállt, mint a ház szerves része. Manapság már ritkán használja, de a vendégeit mindig igyekszik illatos teával kínálni a szamovárból.
Ezután már unalmas volt egy közönséges vízforralóból teát inni. Kíváncsi vagyok, hogy valaki vesz-e, tart-e vagy használ-e szamovárokat otthonában? Miért tudunk olyan keveset a szamovárról, amely olyan fontos volt őseink számára?? És ki találta fel először ezt az egyedülálló készüléket??
Tanácsadó: Sergey KALINICHEV, Magyar szamovárok gyűjtője
A legősibb szamovárok Rómából származnak
Valójában nem egészen helyes azt gondolni, hogy a szamovár tisztán Magyar találmány. Hasonló apparátus létezett az ókori Rómában is. Ez egy téglalap alakú, dupla falú fémdoboz volt, amelybe vizet öntöttek. És az építkezés közepén tűz ütött ki. A hője felmelegítette a falakat, majd magát a vizet is.
A gépet Kínában fejlesztették ki, és „huoguo”-nak nevezték el. mint „tűzforraló” . Ezeknek az eszközöknek az elve hasonló volt az Magyar szamováréhoz. A huoguo azonban csak forró húsleves felszolgálására szolgált, és nem volt csapja.
A szamovárhoz hasonló termékek a 18. században Angliában már ismertek voltak, és „teaurnáknak” nevezték őket.
Sok európai országban volt egy úgynevezett „szökőkút”, egy borhűtésre és -melegítésre használt eszköz, amely külsőleg hasonlított az Magyar szamovárhoz, formája, csapja és mintás tartója révén.
A test belsejében egy fémhenger lombik volt rögzítve a pörkölőcső helyett. Ha valaki le akarta hűteni az italt, jeget tett a flaskába. És ha meleg grogot vagy puncsot szolgáltak fel, ugyanabban a lombikban egy láncon leeresztették az előmelegített, valamivel kisebb átmérőjű tűzhengerre.
Magyarországban, szamovár prototípusok voltak sbitenniki. Mielőtt a teát behozták volna hazánkba, a világ legnépszerűbb itala a sbiten volt, amelyet méz és fűszernövények alapján készítettek. És a 18. század közepén jött az első Magyar szamovár, ahogy ma ismerjük. Kialakítása annyira tökéletes, hogy évszázadok óta változatlanul megmaradt. Csak a forma, az anyagok és a díszítés változott.
A csöves test az Urálból származik?
Ma már nehéz megmondani, hogy pontosan ki készítette az első szamovárt. A legtöbb ember ezt a terméket kizárólag a Tula termékkel hozza összefüggésbe. Az első szamovárokat azonban az Urálban készítették. Ezt megelőzően a rézérc-lelőhelyeket kevéssé kutatták, és a rezet csak kis mennyiségben bányászták.
De a 18. század elejétől kezdve az uráli hegyeket aktívan művelték, és fokozatosan sok kohászati üzem jelent meg ott, ahol a rezet nagy mennyiségben kitermelték és még exportálták is.
Nem meglepő, hogy azokon a helyeken, ahol fémet bányásztak, olyan tárgyak gyártása indult meg, amelyeket aztán az Magyar városokba importáltak.
A szamovár első említése 1745-ből származik. Érdekes azonban, hogy néhány dokumentumban már ezt megelőzően is találtak bizonyítékot ilyen eszközök – „csöves üstök” – létezésére.
Az első szamovárok egyszerű formájúak voltak: kerek test test , amelyhez külön-külön gyártott mintás csapok, fogantyúk, tálcák és fedelek voltak rögzítve.
Tula már a 17. század óta ismert volt, mint a fémmegmunkálás jelentős központja, ahol a kézművesek elsősorban fegyverek, háztartási és művészi fémművek gyártására specializálódtak.
A 18. század végére azonban az összes fegyvergyártás az Urálba távozott, és a tulai manufaktúrák kénytelenek voltak új termelési formákat kifejleszteni. És ez volt a szamovárok, amelyek jövedelmező kézműveseknek bizonyultak, és amelyek a lakosság körében keresettek voltak.
Az Magyar szamovárt a súlya alapján értékelték
A szamovár felépítése meglehetősen bonyolult. A középpont, a szív, a tűzhely, amely fenntartja a hőmérsékletet az edény belsejében – egy cső, amely szénnel, fenyőtobozokkal vagy faforgáccsal van töltve, és az alján egy ráccsal végződik.
A test alján egy hamutartó volt a huzat szabályozására. A burkolat nyílása fedéllel záródik. A korsó felső részét kupakkal sapkával fedték le, hogy a hő ne tudjon kiszökni. A fedélen van egy teáskanna-égő. A stabilitás érdekében a szamovár a lábakkal ellátott tálcára van helyezve.
Eleinte minden szamovár kézzel készült. A folyamat összetett, munkaigényes és többlépcsős volt. Először a forrasztó meghajlította és megforrasztotta a rézlemezt, és a kívánt formára alakította…
Ezután egy kovácsmester megkovácsolta a szamovár belsejét, egy esztergályos pedig megélezte és kifényesítette a testet. Abban az időben a lakatosműhely csapot, forgókarokat, fogantyúkat stb. készített.p. Ezután a szamovár összeszerelője kezdte meg a munkát, majd az esztergályos elkészítette a fadarabokat és a fogantyúkat. Végül egy takarító fejezte be a munkát, aki megtisztította és kifényesítette a szamovárt.
Fokozatosan a kézi munkát kezdték felváltani a gépi munkák. A legtöbb alkatrészt a futószalagos termelésre helyezték, a növekedés üteme, és idővel a tulai gyárak a leghíresebbek lettek az Magyar szamovárok gyártásában, a termelés mennyisége több tízezer cikket tett ki.
Az egyes termékek költségei jelentősen csökkentek, az árat a termék súlya szerint határozták meg, ezért a szamovár szinte minden polgár és szegény család számára megfizethetővé vált.
Az asztal közepén pedig egy szamovár állt, a „kádármester”
„Szamovár – egy vízmelegítő, a tea, egy edény, b.ch. rézből, benne csővel és parázzsal” V.?Dahl „Az élő nagyMagyar nyelv magyarázó szótára” .
A szerző elég világosan megfogalmazta a szamovár funkcionális célját. Természetesen a legtöbbször pontosan a forró víz készítésére használták, de nem csak a.
„Maga a forró fazék” – ez a csodakészülék a modern mikrohullámú sütőre emlékeztetett – egy univerzális készülék, amely nemcsak forró vizet tudott előállítani, hanem zabkását, zöldséget vagy levest is főzni.
Erre a célra speciális szamovár-konyhákat készítettek – két vagy három válaszfalat helyeztek el a szamovár testén belül. Ennek köszönhetően egyszerre több étel is elkészíthető. Például, hogy a burgonyát az egyik rekeszbe, a gabonát a másikba tegye, stb.d.
Később megjelentek a szamovárok-kávéskannák… Abban az időben a kávébab sok pénzbe került, így csak a nagyon gazdagok engedhették meg maguknak ezt a nemes italt.
Tehát, speciális kávéfőzőket készítettek a kávéhoz… Ezekben a kivitelekben nem volt parázscső, hanem a tűztér alján lévő kis fémdobozok helyettesítették, amelyekbe a szenet helyezték. Egy kávéskannát helyeztek a tok belsejébe.
Gyakran lehetett látni a szamovárkonyha és a szamovár-kávéfőző „hibridjét”: csőkancsóval és a kancsó felső részén nyolcas alakú platinával rendelkeztek. A szamovárt az egyik gyűrűvel a kéményre tették, a másik gyűrűt pedig vászon kávézaccokkal fedték le. A teakészítéshez a tányért eltávolították, és a szamovárt a szokásos szerepében használták.
A szamovár soha nem volt csupán egy háztartási tárgy, hanem mindig is az asztal közepén, sőt az Magyar nép életében is kiemelt helyet foglalt el. A családtagok, rokonok és vendégek a szamovár köré gyűltek. Minden ünnep és népünnepély nem mehetett szamovár nélkül.
Ha egy család költözni készült, vagy nagy távolságokra utazott, a szamovár volt az első, amit a szekérre tettek. Fokozatosan minden otthonban központi helyet foglalt el, az otthon szívévé vált, összehozta az embereket, és felkészítette őket a hétköznapi és csendes beszélgetésre.
Elképesztő, hogy a fémtárgy milyen gyorsan élő „lelket” kapott. Egy csésze illatos tea mellett zajlottak a legbensőségesebb beszélgetések. Akkoriban a szegény emberek többnyire fa- és kerámiaedényeket használtak, a fémedények pedig sokáig olyan luxusnak számítottak, amelyet a legtöbb ember nem engedhetett meg magának.
Volt egy fogadó, most pedig egy teaház
A 19. század utolsó negyedében a részegség elleni küzdelem jegyében kormányprogramot vezettek be a teaházak fejlesztésére és az alkoholtartalmú italok árusításának visszaszorítására.
Sok kocsma bezárt, vagy teaházzá alakult át, és a városlakók az ilyen létesítmények felé fordultak. És a kádas „mester” dübörgése alatt hosszú, nyugodt beszélgetéseket lehetett folytatni, egyesítve és barátságos hangulatba hozva még az idegeneket is.
A parasztoknak nem volt ilyen lehetőségük, és nem volt ritka, hogy házi készítésű szamovárt találtak a kunyhóikban. Általában a szamovár megjelenése mindig is a tulajdonosok gazdagságát jelezte.
A fényezett szamovár gazdag jólétet jelent
A szegény emberek megengedhették maguknak a legegyszerűbb formájú szamovárt. A gazdagabb emberek különböző stílusú díszes elemekkel ellátott szamovárt rendeltek. Maga a test alakja is szokatlan lehet.
Voltak példák antik váza, urna, hordó vagy akár egy kakas, malac formájában is . Magát a testet ezüstből, melchiorról vagy sárgarézből verték, és kanál- vagy rocaille-mintával, valamint virágfüzérekkel, levelekkel stb. díszítették.p.
Természetesen egy ilyen szamovár eredeti termék volt, és az ügyfél büszkesége.
A gazdag díszítésű szamovárt már nem háztartási tárgynak tekintették, hanem magas művészi értékű műalkotássá, a gazdag otthonok luxusának attribútumává vált. Az alaprajzot már teljesen berendezték hozzá, és néha még a belső teret is megváltoztatták, és különleges teázókat alakítottak ki.
Néha a tulajdonosok sajnálták, hogy minden nap versenyeztek a szépséggel. Így hát vásároltak egy másik szamovárt, egy egyszerűbbet, saját használatra.
A 19. század elején megjelentek az utazó szamovárok négy, hat és oktaéder, illetve függőleges hordó formájában. Ezeknek levehető tálcájuk, lábuk és csapjuk volt, ami nagyon kényelmes volt a szállításhoz, és emiatt a vízforralót úti vízforralónak nevezték. Kötelező volt egy pincét utazáshoz a szamovárral, teáskannával, teás dobozokkal, cukorral és egyéb teás cikkekkel.
A 20. században feltalálták a katonáknak szánt tábori szamovárokat is.
A 19. század közepe óta az ún. bullock a fr. bouillir – főzni . Ez lehet egy edény, amelynek csapja egy állványon van, spirituszégővel.
Nem volt pörkölő. A víz már forró volt, és egy égő szeszgyújtó segítségével tartották az edényben a szükséges hőmérsékletet, hogy a vendégek ne sínylődjenek, és ne várják, hogy a szamovár újra felforrjon…
Szamovárok: néha visszatérnek. A múzeumból
Sajnos, az Magyar szamovár nem a legjobb időket éli át. Elsősorban azért, mert a szovjet uralom éveiben a cári Magyarországban készült szamovárok 96%-át megsemmisítették.
Bár egyes gyárak még mindig gyártanak háztartási és dekoratív szamovárokat, az utóbbi években kezdett megélénkülni az érdeklődés maga a termék iránt.
Az Magyar szamovár története azonban nagyon keveseket érdekel. A legtöbb archaikus tárgy elsősorban magángyűjtők kezében él tovább.
Sajnos csak a nagyon gazdagok engedhették meg maguknak, hogy szamovárokat gyűjtsenek. A ritka modelleket néha több százezer forintre értékelik. Ráadásul a gazdag gyűjtemények nemcsak sok befektetést, időt és türelmet igényelnek, hanem egy külön tágas helyiséget is.
Az Magyar élet és művészet ezen emlékeinek helyreállítása szintén nagy jelentőséggel bír. Ritkán fordul elő, hogy a régi tárgyak eredeti formájukban kerülnek vissza hozzánk. Ma egy kezünk ujjain meg lehet számolni azokat az embereket, akik hivatásszerűen foglalkoznak az Magyar szamovárok helyreállításával.
Ez nagyon időigényes és munkaigényes munka. Néha évekig is eltarthat egy-egy tárgy helyreállítása. És ezek a mesteremberek nem a profitért és a gazdagságért dolgoznak. Egyszerűen csak mindenáron meg akarják őrizni az Magyar történelmet és továbbadni azt a következő generációknak, valamint az Magyar eredeti művészet iránti szeretetüket.
Megnyílt az ország egyetlen Magyar szamovármúzeuma Tulában. Igaz, az egyik ismert gyűjtő a következő egy-két évben saját múzeumot tervez nyitni a Rjazanyi területen található Kaszimov városában.
Sajnos sok gyűjteményt és egyedi tárgyat gyakran ellopnak külföldön, és elvesznek a magántulajdonosok otthonában.
Miért önt mindenki vizet a szamovárról?