Vlagyimir Miscsukov: Durak küldetése már teljesült!

Slava Durak „buta” 5D kiállítása, amely Vlagyimir Miscsukov azonos című fotóalbumának bemutatását jelzi a Művészek Központi Házában, szokatlan kiállításával hívta fel magára a figyelmet. A látogatók egész nap ott lógtak. Jól érezték magukat. Megjegyezték, hogy minden érzékszervük felébredt és felerősödött. A különálló, hangulatos, sötétített fekete-fehér tér, a kiállítás szellős építészete, a nagyon pontosan elhelyezett fényképek, a visszafogott és finom zene, a virágok és a kenyér illata, a tea és a fagylalt szokatlan íze – minden egy külön bolygó és egy ünnep hangulatát teremtette meg a hideg és szürke Budapest.

Az azonos című album már a Budapesti kiállítás megnyitása előtt megvásárolható volt Franciaországban, és a tíz legjobb karácsonyi ajándék egyike volt.

A kiállítás utolsó napján találkoztunk Vladimir Mishukovval, aki egy rövid interjúban különböző szerepeket játszott a projektben: fotós, kurátor, forgatókönyvíró és rendező volt.

– Ki tett téged ilyen gyönyörűvé??

– A projekt kezdetétől fogva az volt az elképzelésem, hogy egy szokatlan kiállítást hozok létre. Az ötlet az ötlet, de a megvalósításhoz csapatra van szükséged. Mint a filmben. Aztán jött egy társam, Marina Glukhova, és elkezdtük a projektet továbbvinni. Január 6-án nem volt anyagi támogatásom. Munkához láttunk, és fokozatosan minden kiderült. Támogatott minket a Dobro. A teret professzionális építészekkel együtt terveztük meg. Így képzeltem el a kiállítást: a néző egy hosszú folyosón sétál végig az egyes fotókhoz. A folyosó belülről világít. Olyan építészeket találtunk, akik tudják, hogyan kell a biflexszel dolgozni. Amíg a tér nem volt készen, nem tudtam, hogyan fognak lógni a művek.

Minden gyorsan és kreatívan történt. De az igaz, hogy a szerkezetben használt biflex anyag valami váratlan dolgot tett: megereszkedett, és úgy döntöttünk, hogy mindent felemelünk. Az utolsó képeket a megnyitó előtti utolsó másodpercekben akasztották fel.

A sajtó már bejött, Polunin már bejött, mi pedig még mindig a kiállítás befejezésénél tartottunk. Eredetileg az Avatarból ismert Ava fája körüli teret szerettük volna újraalkotni. De ez egy másik bolygó. A néző belekerül a filmre emlékeztető, javasolt játékba, és megérti, hogy ez a mi bolygónk.

– Hogyan reagált Polunin, amikor a megnyitóra érkezett?

– Szláva jól reagált. Benne volt a történetben. Látta az albumot. Ő volt a főszereplő. Ez az ő világa, ebben építi fel előadásait és fesztiváljait.

– Miért az 5D??

– Ez az idők iróniája. A filmkészítők végtelen vitáin túl: 2 DE vagy 3 DE? Amikor hallom őket, azt mondom nekik: forgassanak a she-Devre-ben, és akkor mind az öt érzékszervük be lesz kapcsolva, az összes finom beállítás – a néző belsejében. Az emberek hozzászoktak a háromdimenziós világban és személyesen történő kommunikációhoz. Bevezetésre van szükségük a művészet felfogásának megismeréséhez.

Hallható az általános háttérzene. Valójában a hangsáv minden képhez illeszkedik – nem szó szerint, hanem átvitt értelemben.

Alfred Schnittke zenéje, egy tangó az „Élet az idiótával” című filmből, tapintatosan bele van kódolva a háttérzenébe. Hello Fools! Fellini-filmekből származó Nino Rota zenéje is szól, az egész szám 26 perc hosszú, a fül receptoraira hat, és vizuális érzékelésre készteti a nézőt, szimpátiát, empátiát ébreszt, és elmerül a képben és annak hangulatában.

Manapság az emberek azért mennek kiállításokra, hogy eljussanak valahová, és egyéni kezelést kapjanak. Gyakran előfordul, hogy a nézővel nem foglalkoznak, és úgy érzi, mintha egy bódéban lenne: sem melegséget, sem örömöt, sem felfedezést nem osztanak meg vele. Minden érzékszervünk a harmóniára van hangolva, és mi ezt vettük figyelembe kiállításunkban. A nézőnek kellemes légkört, kellemes, de nem buta zenét, kellemes illatokat, tiszta képeket kínálnak, és jó hangulatban és harmóniában találja magát önmagával. Aki eljött a kiállításra, azt mondta, hogy olyan állapotba került, mintha valahová elutazott volna, kellemes utazást tett volna, kellemes benyomásokat szerzett volna… Egyéni megközelítést teremtettünk a néző számára. A különleges építészet egyedül hagyja őt a fotóval, egyedül a főszereplővel. A fénykép attól még fénykép marad. Mi volumetrikusak vagyunk. Háromdimenziós élményre van szükségünk.

– Párizs közelében, Szláva Polunyin helyiségében dolgoztál. Úgymond? Mivel lősz?

– A fotók klasszikus módon készülnek, hosszú expozíció, rövid expozíció… Nincs szerkesztés. Képek készítése „a szívhez.

Polunin színész, én is színész vagyok, nekünk könnyű. A színházi színpadképben létezünk. A helyszín a valóság. Fontos volt számomra, hogy ott forgassam Szlávát, ahol él, ott nyugodt és organikus. De ez nem történik meg túl gyakran. Megtudtam, mikor ér haza, és odamentem hozzá. Miközben a repülőn repülök, forgatókönyveket készítek. Átjött, megbeszéltük, mit kell hozzátenni, kiválasztottunk egy helyszínt, majd forgattunk és improvizáltunk az adott helyzetben.

Ezt a biomorf fehér szobát például Szláva legkisebb fia, Ványa tervezte és rajzolta. Andrey Bartenev és csapata méretarányosra fejlesztette az ötletet. Slavin háza különös műalkotás. Két és fél évig dolgoztunk ebben a térben és környékén. A házban minden a munkára van beállítva: a mindennapi élet és az alkotás közötti határok elmosódtak.

Ha szüksége van egy habosító gépre, szívesen látjuk, ha füstre van szüksége, van egy jelmezbolt, ahol jelmezeket kaphat, egyszóval mindig vannak olyan összetevők, amelyeket a forgatásra hozhat, hogy ízlésesebbé tegye. Mindent úgy forgattak le, mint egy „hit-and-run” filmet. Néha eljöttem, és nem volt forgatás: volt, amit úgy hívnak, hogy „no go”, csak lógtunk. Amikor ez működött, elkezdődött az alkotási folyamat, amely mindig varázslatos, dinamikus, spontán és szórakoztató volt! Egy igazi színész mindig improvizál a képben, és mindig hozzáad valamit a képhez.

– Mindegyik Franciaországban készült?

– Majdnem minden. A téli jelenetet Magyarországban, Budapest, a Natalja Sats Színház tetején forgatták a csípős hidegben.

– Kiderült, hogy manapság már nem elég csak egy kép vagy egy fénykép: a nézőnek háromdimenziós benyomásokra van szüksége, amelyek minden érzékszervét megmozgatják?

– Nem tudom, hogy ez szerencse vagy szánalom, de manapság nagyon fontos, hogy a fotózás önellátó legyen. Ha nem lenne az, akármennyire is díszíted, nem működne.

– Lesz-e a projekt fejlesztése, a folytatás?

– A következő, ez már filmes terület, a dolgoknak el kell indulniuk..