Dmitry Kostyukov, fotós: amikor a gyerekek tanulnak, nem másolással rajzolnak – legyen az a maguk módján, de a saját módjukon…

A forma adja a tartalmat. A képen ez a tartalom. Egy Magyar számára nehéz érzékelni: nálunk a tartalom kultusza van, a formát pedig semmibe vesszük” – így vagy úgy kezdődik beszélgetésünk Dmitrij Kosztjukovval a fotográfiáról. A repülőtérről jött az interjúra. Nehéz volt másképp találkoznunk. A találkozó régóta esedékes volt. Szerencsére pár órán át viszonylag nyugodtan beszélgethettünk, bár a telefon többször is csörgött, és az emberek folyton ki-be járkáltak a School of Visual Artsban, ahol beszélgettünk. Dima nyilvánvalóan nem akarta megvitatni a portugáliai útjának részleteit..

Interjú Natalia Udartseva

Dmitry Kostyukov Magyar fotóriporter, aki többek között a The New York Times, az International Herald Tribune, a Liberation és a GEO számára készített munkáiról ismert.

Hosszú ideig az Agence France-Presse AFP munkatársa volt, többek között a 2008-as grúziai konfliktus, 2009-ben a közel-keleti „forró pontok” és 2011-ben az afganisztáni háború idején.

Dmitry számos munkája nemzetközi díjakat nyert.

Négy éve adja át tudását a Lomonoszov Budapesti Állami Egyetem újságíróhallgatóinak. v. Lomonoszov a fotóriporteri és médiatechnológiai tanszék oktatójaként.

Oszétiai hordja haza az ablaküveget, miután véget értek a harcok Cshinvaliban. augusztus, 2008

Tavaly Zina Surova művésznővel együtt Dmitry elkészítette a „Space” című könyvet a gyermekek számára. A Dorofeeva Kiadó adta ki. Ez egy riportkönyv fotókkal, rajzokkal, kollázsokkal és kommentárokkal. A könyv gyorsan elfogyott, és a második kiadás is megjelent.

– Lesznek még könyvek?? – Kérdeztem.

– Lehetséges. De még nem tudom megmondani, miről szól.

– Dima, honnan repültél ma ide??

– Portugáliából.

– Egy magazin megbízásából utazott?

– Nem, ez egy reklámfilm forgatása volt.

– Ön szabadúszó fotós és a Budapesti Állami Egyetem újságírás-oktatója. Mit tudsz tanítani a diákjaidnak??

– Amikor három és fél évvel ezelőtt elkezdtem tanítani, többet beszéltem a sajtóban való munkához szükséges készségekről. Most inkább a témák megtalálásáról, a saját projektek elkészítéséről és a prezentáció formájáról beszélgetünk. A modern újságírás tendenciáit és a közösségi média fotóriporteri tevékenységre gyakorolt hatását kutatom.

Paradoxon, de a fotóriporteri szakma még soha nem volt olyan népszerű, mint ma, és soha nem vonzott ennyi embert, ugyanakkor a szakma nyilvánvaló válságba került az évek során. A fotóriporteri munka más formában kezd létezni, és egyre inkább nem csak a hivatásos fotósoktól és szerkesztőktől függ. De a válság ellenére a fotóriporterek kreatív projektjei néha hihetetlen magasságokba jutnak, és szinte mindig a művészet felé tendálnak. És ha általában a fotózásról beszélünk, biztos vagyok benne, hogy a fotóriporteri munka a legerősebb része Magyarországban. Mégis, ezen a területen vannak olyan szerzőink, akik nem csak nemzetközileg elismertek, hanem nagyon fontos szerepet játszanak a szakma egészében.

– Maga a fotóriporteri munka, ahogyan azt az elmúlt évek World Press Photo eredményei alapján láthattuk, szintén hajlamos arra, hogy a művészetet használja a dokumentarista anyagok bemutatásában.

– Ez természetes, mert ha vannak versenytársak, akkor mindannyian elkezdünk különbözni egymástól abban, ahogyan a dolgokat csináljuk – és ez csak formai kérdés, nem csak tartalmi. Ráadásul minden fiatalabb generáció nem akarja megismételni az elődöket, mindannyian valami apró, de sajátot akarnak csinálni, hogy tükrözzék magukat és érdeklődési körüket. És ezt nagyon fontos megérteni. Mert sajnos az egész oktatási rendszerünk és társadalmunk nem tanítja meg az embereket arra, hogy kifejezzék magukat. Nekünk mindig azt mondják és példaként állítják, hogy csak a legnagyobbak, hozzájuk képest: „Te Puskin vagy?? Ön is megteheti ugyanezt? És ha erre nem vagy képes, akkor jobb, ha egyáltalán nem csinálod!”. Vannak olyan tantárgyaink, amelyekben a tanulók gyakorlatilag bizonyíthatnak – munka, rajz, testnevelés, zene… És tudjuk, hogy mi a hozzáállás hozzájuk. Az MSU-n csodálatos diákjaim vannak – okosak, tehetségesek, de amint a tervezési munkáról van szó, amikor valamit saját maguknak kell megcsinálni, elkezdődnek a nehézségek.

Nem azért, mert képtelenek, hanem egyszerűen azért, mert nem szoktak, nem tanították meg, hogy valamit előállítsanak, nem tudják legyőzni az „anyag ellenállását”, bár gyakran még az ellenállásig sem jutnak el. Az „anyagi ellenállás” pedig nagyon összetett dolog; különböző módokon nyilvánul meg. Például, ha valamire rájöttél, tudod az összes részletet, hogyan kell elméletileg elkészíteni, elkezded csinálni, de nem azt kapod, amit akartál. Olyan, mintha soha nem tanultam volna semmit. Tanultál, és már minden a fejedben van. Gyakran elfelejtjük, hogy sok kreatív kérdést nem lehet absztrakt módon megoldani.

A tengerészgyalogosok amulettjeiből, 2011

A katonák, mint sokan mások, akiknek a munkája kockázattal és nagy felelősséggel jár, gyakran babonásak. Ebben a sorozatban az amerikai tengerészgyalogosok megmutatják azokat az amuletteket, melyektől soha nem válnak meg a háborúban.

– Mit gondolsz, miért történik ez?? Fotósainkat gyakran megdorgálják a képek készítéséért, hogy bármit lefényképeznek, csak azt nem, ami meg van adva.

– Ha a sajtófotózásról beszélünk, az azért van, mert nem tanulunk meg célt kitűzni magunk elé, és nem szabad minden alkalommal kísérletezni, hanem profi módon és felesleges bonyodalmak nélkül fotózni. De ez például egy újságnak jó, egy szerzői projektnek pedig végzetes. Itt szét kell válnunk. Az ügynökség nagyon hasznos ebben a tekintetben: világosan megtanít és egy bizonyos, világszerte elfogadott szintre vezet.

Először elmész a forgatásra, és mindent lelősz. De idővel rájössz, hogy ha ezt és ezt akarod tükrözni, akkor csinálj egyet, csinálj kettőt, csinálj hármat… Ha valami mást akarsz kifejezni, csináld másképp. Ezek természetesen nem előírt szabályok és utasítások, hanem inkább a folyamat optimalizálása, az eredmény elérésének rövidítése. De ez egyáltalán nem zárja ki a kreativitást. Bár minden médiumnak megvannak a maga korlátai. Mindenhol vannak határok, a művészetben is. Például sok dolog nem válhat művészetté, mert túlságosan használati tárgy. De ezek mind végtelen témák..

– Igen, sajnos, gyermekkorunk óta elválasztanak minket a függetlenségtől, megtanítják, hogy felnézzünk a tekintélyre, félelmet ébresztenek a hibától – ez, mint a kezdeményezés, büntetendő.

– Igen, mindenki fél az átlagtól, azonnal mesterművet akar, mert ha nem mestermű, akkor minek az egész?? Ha ez nem egy rakéta, ami egyenesen a Holdra megy, akkor miért foglalkozol egyáltalán bármilyen hülyeséggel?? Mindennek egyetemes léptékűnek kell lennie..

Ez mind ugyanaz, amiről korábban beszéltünk. És nagyon nehéz kifejezni magadat. Amikor a gyerekek rajzolni tanulnak, nem azt kérik tőlük, hogy ugyanarra a modellre rajzoljanak, hanem azt, hogy saját maguk rajzoljanak, még akkor is, ha az ügyetlen. Ez a lényeg. És azért szeretjük a másolást, mert, úgy tűnik, az eredmény egyszerre jobb, bár olyan, mint egy puskapor: az eredmény jobb, de a végén rosszabb, és megfosztottad magadat tőle..

A „Signatures Of War” sorozatból, 2011

A háború nem csak harcokból, lövöldözésekből és bombázásokból áll, hanem éppen ellenkezőleg: ezek ritkák, de mégis mindig vannak olyan jelek nyomok , amelyekből az ember azonnal felismeri, hogy nem békés helyen van. Ez egy megértés ösztönös felismerés

Nem arról van szó, hogy másokkal kommunikáljunk – lehet, hogy az emberek egyáltalán nincsenek a közelben.

– Dima, te azok közé tartozol, akik sok mindent kipróbáltak, és az elsők között alkalmaztad az új trendeket – a lomográfiát, a multimédiát, a világűrről szóló gyermekkönyvet..

– Tényleg nagyon sok minden érdekel. Dolgoztam újságnál, dolgoztam ügynökségnél, és mindig magamtól mentem el, senki nem dobott ki. Egyszerűen nem volt elég munka. De az elmúlt nyolc évben a fotózás volt a fő dolog.

– Úgy tűnik, Ön fotós és kutató, vagy inkább kutató fotós.

– Igen, mindent szeretnék felfedezni, amit csak lehet. Ha például a XV. században éltem volna, valószínűleg tengerész lettem volna. Ha a 19. században élt volna, akkor új jelenségeket fedezett volna fel, vagy tervezett volna.

– Dima, ha a tizenötödik században éltél volna, a mindent felfedezni akaró fékezhetetlen késztetéseddel eretnekként máglyán égettek volna el… Jó, hogy a huszonegyedik században élsz..!

– Igen, ez biztos – máglyán égetnének meg. Most már tudják, miért hagytam ott az ügynökséget bár ez szinte minden teljes munkaidős állásról elmondható ?

– Egyáltalán nem egyértelmű. Miért?

– Mert annyi minden van még az életben. Szeretem az ügynökséget, és nagyon szerettem volna bekerülni az Agence France-Presse-hez.

Csak hat-hét év különbség van köztem és a diákjaim között. De hat évvel ezelőtt még semmi sem volt olyan, mint most. Nem volt ilyen lehetőség. Most már gyorsan láthatsz mindent, ami érdekel, bármilyen válogatott sztárokat, fotókat, felkerülhetsz bármelyik ügynökség honlapjára, felveheted velük a kapcsolatot.

Aztán csak megvettem az összes újságot és magazint az egyik újságárusnál, megtaláltam a fotószolgálatok telefonszámait, és mindenkit felhívtam. Szinte mindenkiről kiderült, hogy egyáltalán nem érdekli, ami rendben van, de a Kommerszantban Jurij Djakonov azt mondta: „Gyere és nézd meg, mert mindenki tud egy szép történetet mesélni. Rengeteg jó ember van, és minket nem érdekel, hogy jó ember vagy-e vagy sem – minket az érdekel, hogy milyen fotós vagy.”. Őszintén szólva, a Kommerszant előtt soha életemben nem készítettem riportfotókat: tájképeket fotóztam, hegymászó barátaimat fényképeztem, mivel magam is hegymászó voltam. Pontosan ez az, ami miatt működött. Mert mindenki gyűlésekről és tüntetésekről készült fotókkal érkezett. Mindig azt mondom a diákoknak: ne próbáljatok versenyezni a profikkal abban, amit ők jobban csinálnak, mint ti. Azt hiszed, azért nem dolgoznak veled, mert nem lősz elnököket, de ez egyáltalán nem igaz. Éppen ellenkezőleg, mindenkinek szüksége van a hétköznapi élet fotóira. És amikor megkérdezik tőlem, hogy melyik témát válasszam, mindig azt mondom, hogy mindannyiunknak megvan a saját témája, a saját szubkultúrája. Közelebb van hozzánk, érdekesebb és érthetőbb. Ha síelsz, készíts képeket a síelő barátaidról. Ha süteményt sütsz otthon a barátnőiddel, készítsetek képeket a süteménysütésetekről..

Mindenkinek van valami az életben, amit szívesen csinál. De valamiért úgy gondoljuk, hogy senkit sem érdekel. Kolléganőmmel, Natasa Kolesnikovával egyszer elemeztük a verseny eredményeit, és ő egy fontos dolgot mondott: a győztes történetek nem átlagos témákról szólnak. Vagy a szuper mega-globális események szökőár Japánban, arab forradalmak , vagy a nagyon privát, intim események pl. a kisbabám elkezdett járni győznek. A gyerekeiket azonban mindenki filmezheti.

A Same Age, 2011

Az amerikai tengerészgyalogosok és az afgán nemzeti rendőrség azonos korú tisztjeinek portrésorozata. Együtt harcolnak a tálibok ellen, együtt járőröznek. Az amerikai hadsereg afgán rendőröket is kiképez. A sorozatnak még nincs vége, és folytatódnia kell.

– Csak nem mindenki kerül be a modern fotográfia antológiájába.

– Igen, ez a kérdés, hogyan kell lőni. A témával persze van egy probléma. De mindannyiunknak van legalább egy tárgya.

– Egyetértek, csak meg kell értened, hogy ez a TE témád, és senki más nem fogja lelőni, csak te.

– Nem könnyű.

– Dima, emlékszel a Kommerszantról alkotott első benyomásodra?. Mi volt meglepő?? amihez nehéz volt hozzászokni?

– Én csak dolgozni akartam, és a Kommerszant lehetőséget adott nekem, hogy sokat dolgozzak. Tetszett, hogy sokat lövöldöztem. Az első évben hihetetlenül sok forgatásom volt: később összeszámoltam, körülbelül ezer, nos, inkább 900… Mindig napi két-három injekciót. Ráadásul mindent lövök, amit látok. És plusz a stúdió. Sok médiumban egyáltalán nincsenek hétvégék. Lehet, hogy van egy fél szabadnapod, vagy üzleti okokból felmentést kapsz, de így mindig készen állsz… Olyan, mintha egy mentőautóban dolgoznánk.

– Újság, ügynökség, magazin. Azt mondanád, hogy most magazinok számára forgatsz??

– Van egy újság, a The New York Times. Nem mondhatom, hogy minden nap fotózom, és nem vagyok egyedül, de havonta vagy évente bizonyos számú fotózást végzek. Vannak magazinok, amelyekkel együttműködöm. Néha a kollégáimmal együtt csinálunk valamit, de nem a média számára, hanem a riportok miatt. Vannak olyan dolgok is, amelyeknek semmi közük a fotózáshoz. Ezért sokkal érdekesebb számomra a szabadúszás. Sokkal több újságírói munkát végzek most, mint korábban bármilyen forgatáson. De az elmúlt másfél évben egyre inkább a másik irányba próbáltam elmozdulni – úgymond a művészet irányába, bár vizuálisan ez talán még nem nagyon látszik, de meg kell nyilvánulnia, ez mind ugyanaz az „anyagi ellenállás”.

– De a Same Age és a tengerészgyalogosok amulettjei művészeti projektek. Van egy koncepciójuk, az információn kívül van kutatás, párbeszéd a nézővel..

– Leginkább azt szeretném, hogy befejezzem a „Peers”-t. Ez még csak a kezdet. Éjszakánként róla álmodom. Készen látom – egészen a könyv borítójáig. A probléma az, hogy ez nem egy olyan esemény, amelyet szabadon lehet filmezni – szükségem van egy afganisztáni szolgálatra az amerikai hadseregben, hogy befejezzem ezt a projektet. Rengeteg szervezési kérdés van: nehéz olyan kiadványt találni, amely most készen áll arra, hogy odamenjen, különösen a csapatkivonás miatt.

A Ninja projektből – Mongólia illegális aranybányászok, 2012

Portrék egy mongóliai illegális aranyásó családról és közeli rokonaikról, akiket a helyiek és ők maguk is „nindzsának” ninja neveznek. Mongóliában külszíni aranybányászat folyik. A hatóságok szerint az arany mintegy 40 százalékát illegálisan bányásszák, akár magánszemélyek, akár egész vállalatok. Az illegális arany- és más, például szénbányákban történő illegális bányászat évente mintegy 600 ember halálát okozza.

– Nemrégiben részt vettél José Bautista vizuális zeneszerző szemináriumán. Mit gondol a multimédiáról?

– A legnagyobb felfedezés számomra a hangzás volt. Jose zeneszerzőként képes megmutatni, hogy mennyire fontos a hang, milyen keményen dolgozik… De ami összezavar a multimédiával kapcsolatban, az az, hogy az egész úgy néz ki, mint egy befejezetlen film. Különösen ez a formátum annyira homályos. Ha van egy kezdeti érdeklődésed a projekt iránt, akkor biztosan érdekel, hogy megnézd, de maga a multimédia mint fotó ritkán ragadja meg az akaratodon túl. És mint egy igazi filmet, senki sem azért megy a moziba, hogy multimédiát nézzen. Nem is nagyon járunk dokumentumfilmekre..

– Mi áll a multimédia középpontjában?

– Ez a nindzsák, az illegális aranyművesek története-

a mongóliai keresők.

Lassan eltávolodunk a kortárs fotóriporterektől, és kezdjük sajnálni, hogy nem mindig lehet kinyomtatni, kiállítani és megmutatni kedvenc szerzőinket a nagyközönségnek.

– Szeretnék egy kis pénzt keresni” – mondja Dima – „és létrehozni egy alapot, amely a fotósoknak adna támogatást a projektjeikhez, beleértve a kiállításokat és a könyveket. Mert már régóta világos, hogy pénzt kérni valami komoly dologért felesleges – egyszerűbb, ha magad keresed meg.

– Ez az én álmom is!..

Magyar katonák hajtanak át az oszétok által felgyújtott grúz falvakon Jáva és Cshinvali között. 2008. augusztus

Grúziából Dél-Oszétiából kijövő Magyar tankok a Roki alagútnál. 2008. augusztus

Átkelés a folyón Musa Kala-nál,

Helmand tartomány, Afganisztán, 2010 február

A „Vosztok” csecsen zászlóalj katonái megváltoztatják a helyzetüket

Egy aknavetős támadás során Cshinvali közelében. augusztus, 2008